Egy júniusi reggelen gyanútlanul, lelkesen és tele kíváncsisággal érkeztünk az előre leegyeztetett időpontban a második genetikai ultrahangra, hogy újra alaposan szemügyre vehessük a kisbabánk fejlődését.

A mosoly kb. a vizsgálat 2.percében változott komor tekintetté az arcunkon, amikor a doktornő egy-két furcsán tartja a baba a lábát és ehhez hasonló megjegyzés után megkérdezte: hallottunk-e már a dongalábról?

Mivel egyikünk családjában sem volt ilyen rendellenesség, kérdőn néztünk egymásra. Semmit nem tudtunk még akkor erről az egészről. A doktornő nagyon higgadtan mondta el nagyon nagy vonalakban, hogy ez egy genetikai rendellenesség, mely teljes mértékben gyógyítható, súlyosságtól függően gyógytornával, gipszeléssel, legrosszabb esetben műtéttel. És hogy tényleg ne aggódjunk, mert van olyan focista is például, aki dongalábbal született.

Ezek után még nagyon sokáig vizsgálta a babát, kereste, hogy lát-e más eltérést az ultrahangon, ami alapján amniocentézis vagy akár terhességmegszakítás mellett kellene döntenünk. Kb. fél óra alapos vizsgálódás után megállapította, hogy semmi más eltérést nem lát, így a magzatvízlevételt, amely valamilyen kromoszóma rendellenesség szűrésére szolgál, nem javasolja.

Úgy emlékszem, hogy szótlanok voltunk végig az úton a munkahelyünk felé a férjemmel. Én bementem az irodába, részt vettem egy tréningen, még gyakran hozzá is szóltam a témához, és végigdolgoztam a napot. Egész este az internetet bújtam, de ekkor már a szülészorvosomtól is kaptam egy kontaktot (egy nagyon kedves család), akiknek van dongalábú kisfiú a családban, és igyekeztek nagyon megnyugtatni minket. Orvost is javasoltak. Az első nap eltelt szépen a sokkhatás alatt.

A második nap viszont sokkal szörnyűbb volt. A munkahelyemen csak az internetes fórumokra, hivatalos dongalábas oldalakra tudtam koncentrálni és végigbőgtem az egész napot. 2 egyben barátnő kolléganőm próbált vigasztalni, bár erősen laikusként nem sok mindent tudtak kezdeni velem. Ezen a napon még annyi történt, hogy az egyik fórumon találtam egy anyukát, aki ugyanazt az orvost javasolta, mint az előbb említett család, így bejelentkeztem hozzá nyár lévén 3 héttel későbbre egy konzultációra. Hátha sikerül megnyugodnom.

Majd elmentünk másnap nyaralni, és végigbeszélgettük a férjemmel Olaszországig az egész utat. Igyekeztem minden infót megosztani vele, amit megtudtam, telerakva biztató tényekkel a monológom.

És ő velem ellentétben teljesen meg is nyugodott :)