November 26-n látott világot gyönyörű kisfiunk, Zalán.

Mivel már annyira természetesnek vettem a tényt, hogy dongalábbal fog születni, kb. születése után csak 2 órával mondtam a többieknek, hogy oké, készen állok, akkor nézzük meg a lábát a babának.

Hála a genetikai ultrahangos orvos alaposságának, nem a szülőszobán ért minket a sokk. Sok olyan sztorit hallottam, ahol ott találkoztak a szülők először ezzel a témával, és nagyon nem tudtak vele mit kezdeni.

Mi 2 héttel a szülés után már a Heim Pál gyermekkórházban várakoztunk az első gipszünkre.

Az orvos középsúlyosnak diagnosztizálta a lábikókat, és a 6-os skálán 4.5 pontot kapott súlyosságra. Nem összetett rendellenességről van szó, szerencsére úgy néz ki, hogy semmi más hátráltató tényezővel nem kell szembenéznünk a kezelés során, és egyértelműen jól kezelhető dongalábról van szó.

Természetesen szívszorító volt látni a két hetes mütyürkét a gipszelő asztalon, de lényegesen könnyebb volt, mint arra előtte számítottam. Azt gondoltam, hogy végig fogom bőgni az egészet, és azt is kilátásba is helyeztem a nagymamáknak, hogy lehet, a következőre majd nekik kell kísérniük a férjemet és Zalánt. Ezzel ellentétben köszönhetően az ott dolgozó munkatársaknak (orvosok, asszisztensek), Zalán, a két hetes főszereplő higgadtságának, és annak a ténynek, hogy tényleg minden oké lesz, mert alapvetően jó adottságokkal rendelkezik a bablábikó, nem viselt meg annyira a dolog.

Azzal kellett szembesülnöm, hogy egy ilyen pici baba, akiben még nem is tudatosult, hogy van keze és lába, az sem tudatosul benne, hogy beállt valami változás, és nem tudja térdből kinyújtani lábait a gipszek miatt.

Mivel fokozatos korrekcióról van szó, és nagyon rugalmasak még az ízületek, csontok, egyáltalán nem fáj, nem feszít neki a kezelés. Legalábbis mi a kisfiunkon semmi hangulatbeli változást nem tapasztaltunk. Ez is segített nekem, hogy ilyen természetességgel tudom kezelni a tényt, hogy Zalán lábikói gyakorlatilag a talpától combtőig gipszben vannak.

Elkezdődött a gyógyulás!