Magyarországon kb. minden 1000. gyermek születik a dongaláb, angolul 'club foot' fejlődési rendellenességgel, és minden 2000. gyermeknél ez nem csak az egyik, hanem mindkét lábra jellemző.

Ha valaki ezzel a lábtartási rendellenességgel születik, még egyáltalán nem biztos, hogy a dongaláb súlyosabb verziójáról van szó. Nagyon fontos különbséget tenni a méhen belüli helytelen tartás miatt kialakult dongaláb és a genetikai eredetű között.

Az előbbi gyógytornával, gyógycipővel, maszírozással nagy eséllyel hamar gyógyítható, az utóbbi viszont komolyabb kezelést igényel!

A genetikai eredetű dongaláb már a 18. heti genetikai ultrahang szűrésen kimutatható, ahogy az a mi esetünkben történt. Ekkor Zalán mindössze 650 gramm volt, tehát hogy a méhen belül nem fért volna el, azt rögtön ki is zárhattuk. Sajnos a dongaláb sok esetben csak valami komplexebb szindróma egyik tünete, így ha valakinél megállapítják a terhesség alatt, nagyon alapos vizsgálatnak vetik alá a magzatot. Nem ritka az amniocentézis, azaz magzatvíz mintavétel, mely a magzatra nézve kockázatos vizsgálat (minden 100. vetéléssel végződik), ezért csak nagyon indokolt esetben végzik el.

Minket is nagyon sokáig vizsgált az orvos az ultrahangon, hogy lát-e még valami eltérést Zalánnál.

Sajnos a tapasztalataim szerint, ahogy már legalább 25-30 érintett anyukával volt már alkalmam pár szót váltani, nagyon ritka, hogy a szülők ennyire előre értesülnek a rendellenességről, ahogy mi, és van idejük felkészülni az egészre. Legtöbben a szülőszobán szembesülnek ezzel, és ilyenkor persze az egész család az internetet bújja a szülést követő napokban, próbál válaszokat találni, ahelyett, hogy a babának örülne... Én nagyon örülök neki, hogy az orvosunknak hála, fel tudtunk készülni arra, hogy mi vár ránk, és amikor megszületett Zalán, rá tudtunk koncentrálni!

Ma Magyarországon mindössze 2-3 orvos van, aki szakszerűen ért a dongaláb kezeléséhez, és a ma ismert legsikeresebb, Amerikából eredő módszert alkalmazzák, melyet PONSETI módszernek neveznek. Ezért borzasztóan fontos, hogy ha egy anyuka orvost keres, annak alaposan utánajárjon. Nehezebb a vidékieknek nyilván, de ez a dolog van olyan fontos, hogy bármilyen áldozat árán is, de meg kell oldani, hogy a lábikó a legjobb kezekbe kerüljön! Az pedig valamelyik nagyvárosban lesz, de legjobb, ha Budapestet választják.

A mi orvosunk a Ponseti hazájában, azaz Amerikában tanulmányozta a módszert és terjesztette Magyarországon. Sajnos még csak nagyon kevés ortopéd orvoshoz jutott el. A többi orvos a hagyományos módszer szerint kezel, amely vezethet ugyan eredményre, de sokkal fájdalmasabb a betegnek, és nagyobb az esélye a későbbi visszaesésnek.

A két módszer közötti legfontosabb különbségek:

Ponseti: Fokozatos lábkorrekció 6 szünet nélküli gipsz segítségével. Egy-egy gipsz kb. 5-10 napig van fent a lábon. Miután megtörtént a korrekció, szükség van még az achilles ín megnyújtására, melyet egy apró bemetszéssel érnek el a sarkaknál. Ezeken a pontokon ekkor egy üreg képződik, mely vérrel telik meg, és ilyen pici korban még ín fejlődik és tölti ki az üreget. Hogy mit tud a természet...? Hihetetlen! Ez az ún. Achillotomia, melyet fájdalmat tekintve az orvosunk egy fülbelövéshez hasonlított, és helyi érzéstelenítésben végzik a piciknél. Ezt még 3 hét gipsz követ egyhuzamban, majd 3 hónap alul összekötött 23 órás sín. (A sínt leginkább egy mini snowboardhoz tudnám hasonlítani, két kiscipő, összekötve).

Amennyiben minden rendben, a 3 hónap letelte után már csak az éjszakai és a délutáni alváshoz kell feltenni a sínt, azt viszont 3-4 éves korig minden nap meg kell tenni. Az alul összekötött sín biztosítja, hogy a lábak a helyes tartásban álljanak és rögzüljenek.
Rendszerint ha korán, az újszülött 2-3 hetes korában elkezdik a kezelést, 4-5 hónapos korára már csak az alváshoz kell sínt hordania. Elvileg a sín nem veti vissza a babákat a mozgásfejlődésben, azaz ugyanúgy tudnak mászni, és felállni, járni is hasonló korban kezdenek el. (ebben még nem tudok nyilatkozni).

99%-os a javulás, visszaesés kis mértékben fordul elő. 2007-2008-ban kezdték el Ponseti módszerrel kezelni a csecsemőket. Már aki...

Hagyományos: (erről tudok kevesebbet) gipszelés itt is van, azonban a menetrend 1 hét gipsz, 1 hét szünet gyógytornával, maszírozással. Mindez változó, hogy meddig, de sok esetben fél éves időtartamon keresztül. Amennyiben szükség van rá, akkor műtenek is. Ezek viszont nagyműtétek, altatásban végzik, és ínáthelyezések történnek. A sín is különböző, mint ponsetiéknél. Ezek bokától combtőig érő sínek, és függetlenül lehet mozgatni egymástól a lábakat.

Itt a módszer hátránya, hogy sok a visszaesés. Sok gyermeket újra kell műteni kisgyermekkorban, és a műtét után is még több hónapos gipsz következik. Ezzel a módszerrel sajnos a szövődmények is magasabb számban fordulnak elő. A kezelt lábon sokszor vékonyabb a vádli, rövidebb néhány számmal a lábfej, és bicegés is előfordulhat. Amikor Zalánt műtötték, a kórházban láttam olyan kisfiút, akit ezzel a módszerrel kezdtek el kezelni, 2007-ben született. Épp akkor végezték rajta előző nap a már második nagy műtétet, amikor ott voltunk, mert rosszabbodott a kisfiú lába. Hát... Amit ez a gyerek és az anyukája átélnek, azt nem kívánom senkinek. A műtét megvolt most januárban, és nyárig fogják gipszelni a lábát szerencsétlennek. Borzasztóan sajnáltam, nagyon fájt neki!

A dongaláb ma már jól kezelhető. Ponseti módszer szerint 99%-os a javulás. Ne sajnálja tehát egyik szülő sem,- akinek ezzel a fejlődési rendellenességgel születik a gyermeke- se a pénzt, se az időt arra, hogy a legjobb kezekbe kerüljenek azok a görbe lábikók. És akkor minden rendben lesz!

Bizony!

Tegnap végre megszabadultunk a gipszektől. Annak ellenére, hogy 8 hete úgy várjuk ezt a napot, mint a messiást, sikerült késnünk egy kicsit a kórházból :)

A 3 hetes folyamatos gipszet levették végre Zalánról, és már mehettünk is megmosni a lábiját a csap alatt. Szegény Bogyóka bőrét megviselte azért ez a 8 hét, de állítólag hamar regenerálódik majd neki.

Szabó doktor megint megdicsérte a lábakat, nagyon szépen sikerült korrigálni őket a helyes tartásba, biztosított róla, hogy minden oké lesz, és elvégezte a csípőszűrést is gyorsan.

Ezután Zalán megkapta a kölcsönsínjét a kórháztól, amit 10 napig kell hordania, mire elkészül a sajátja.

És akkor hazajöhettünk, a jótékony babagipszet a kórház egyik szemetesében hagyva!

A doktor úr azt mondta, hogy ha nehezen viselné a sínt, akkor első nap csak mondjuk 6 órát legyen rajta, aztán 8-at, és így tovább. Szerencsére azonban nem volt szükség rá, hogy fokozatosan szoktassuk hozzá, mert úgy tűnt, nem zavarta túlzottan.

Az első pár órában még alig mozgatta a térdét, úgy viselkedett, mintha még mindig rajta lenne a gipsze. De aztán jött délután egy jó hosszú hasfájás, ami jól bejáratta azokat a térdeket, ugyanis elkezdte felhúzogatni a lábait a mellkasához sírás közben, ahogy azt a többi, gipsznélküli kisgyerek tette eddig ilyenkor. Éjszaka is emiatt nem aludtunk ma, nem pedig a sín miatt. A sínnel jól elvagyunk, úgy tűnik! :)

Alig vártuk a fürdetést!

Hiszen az első két gipszmentes hétben a köldökcsonk miatt nem lehetett rendesen pancsizni, aztán ahogy az leesett, már rajta is volt az első gipsz Zalánon. Így a pancsizós időszak még csak most veszi kezdetét. Hát, hogy fogalmazzak... Talán volt pár perc, amit élvezett, de azért szoknia kell még ezt neki. Az unalmasnak számító száraz fürdetés után ez most azért nagyon új a Manónak.

Reggel, amikor felöltöztettem és levettem róla a sínt, hatalmas kalimpálásba kezdett. Míg ezt látni teljesen természetes a többi, 2 és fél hónapos babát babusgató anyukának, ez nekem hatalmas élmény, és igazi újdonság volt, hogy mekkora élvezettel húzogatja egymástól függetlenül a két lábát, mindezt izgatott, vidám tekintettel kísérve. Eszméletlen cuki volt, imádtam! :)

De bármennyire is cuki volt, ahogy kész lettünk az öltözéssel, és persze kigyönyörködtem magam, már tettem is vissza a sínt a lábára, ahogy az a nagy, PONSETI könyvben meg van írva, a teljes gyógyulás érdekében.

Nagyon boldogok vagyunk! :)

Még éppen 3 nap van a gipsz levételéig.

Egyre nehezebben telnek a napok, ha erre gondolok, alig várom, hogy péntek reggel legyen! Egyrészt nagyon kíváncsi vagyok a lábijára, másrészt egyre inkább aggódom azon, hogy kinövi a gipszet, ami most rajta van.

Látszik, hogy nőtt az elmúlt hetekben, mert van pár bodyja, amit már nem tudok ráadni. Mivel sír mostanában sokat, és ez a növés dolog is, jogos a félelmem, -gondoltam én-, hogy a gipsz miatt van. Mi van, ha kicsi...???

Ma reggel írtam is az orvosnak, de megnyugtatott, hogy nem kell aggódnom. De ha szeretném, akkor holnap megnézi. Úgy döntöttem, hogy türelmes leszek, és várok péntekig. És elfogadom, hogy lehet, a megfázása miatt sírdogál mostanában éjszaka többet, hiszen náthás, köhög szegénykém, ami miatt naponta többször porszizunk, meg cseppentünk a nózijába, szóval van most elege a Bogyónak. És hát azért a menetrendszerinti hasfájás is megvan azért...

Ha belegondolok, az a csoda, hogy van, hogy nevetgél napközben. A csatolt kép pár napja készült :)

Eljött a nap, amitől féltem, pedig nem kellett volna. Minden simán ment.

De hogy is indult a nap?

Hát az anyuka, azaz én, ugye izgult ezerrel, hogy minden rendben lesz-e. Zalán baba persze mit sem tudott az egészről. A 7 hetes apróság elaludt a gipszlevétel után a karjainkban, és éppen legszebb álmát aludta, amikor az orvos elvitte a műtőbe.

Én mindennel próbáltam lekötni magam, hogy ne arra gondoljak, biztosan sír a mütyürke, és nélkülünk nagyon meg lehet ijedve. 2-szer volt gombóc a torkomban. Egyszer, amikor elvitte az orvos a műtőbe, másodszor pedig amikor odaosontam, hogy behallgatózzak, és hallottam, hogy sírdogál. Vagyis ordít.

A műtét alatt semmi nem volt állítólag, a gipszelést viszont végigsírta. Mindezek ellenére, hogy 40 percig idegenek babráltak rajta, ráadásul mindet a szülei nélkül, az orvos úgy hozta ki a babát, hogy már majdnem aludt.

A bemetszés tényleg nagyon pici volt, ahogy az orvos megmutatta. Ahogy pedig a napunk telik azóta, az éppen ebben erősít minket. Semmi nyűgösködés nincs, éppen olyan ez a napunk is, mint az összes többi! Hála istennek!!

Zalánnal 3 hét múlva kell visszamennünk, akkor kapja meg először az 1 hetes ideiglenes sínt, majd a végleges 3 hónaposat, a méretlevétel után.

A kép a műtét előtt készült.

Azért a Heim Pálban egy nap nem nekem való. Ha nem Zalánon aggódtam, akkor találtam más apróságot, akit sajnálni lehetett. Egész délelőtt mentek a műtétek. Számomra legérdekesebb egy kisfiú volt, akit dongalábbal műtöttek, azonban ő még 2007-ben született.

Akkor még a ponseti nem volt elterjedve Magyarországon (ma sincs, de akkor még ennyire sem foglalkoztak vele). A kisfiút a hagyományos, nagyműtétes módszerrel kezdték el kezelni. Sajnos most újra kellett műteni, és újra nagyműtéttel, ahol 5 ponton vágták a lábát altatásban. A műtét tegnap volt, de iszonyatosan fájt szegénynek. Sírt, jajjgatott, anyukája is sírt, csak ő kint a folyosón, hogy ne lássa a fia. Nagyon sajnáltam őket.

Én bízom a ponsetiben. Abban, hogy ennek köszönhetően rendbejön Zalán lába, szépen fog járni és sportolni és nem lesz visszaesés. És bízom benne, hogy ilyen nagyműtétet pedig még csak kilátásba sem helyeznek nekünk.
Ha azt kellene végigcsinálnunk, mint ennek a kisfiúnak és az anyukájának, abba megszakadna a szívem!

Zalán baba pár napja megkapta az 5. gipszét. Szerencsére tényleg nincs szükség a 6.-ra, és ezután jöhet a kisműtét, melyet az orvos egy fülbelövéshez hasonlított. Na ennél azért komolyabbnak tűnik, de talán tényleg nem fog annyira fájni a babának.

Tulajdonképpen kétszer 1 centis bemetszésről van szó a sarkainál, mellyel az Achilles ínt felszabadítják, egyben megnyújtják. Egy új pozícióba állítva még 3 hét csere nélküli gipsz következik, és utána végre búcsút mondhatunk neki!! :))

A képek a 4.gipsz utáni állapotot mutatják, és hogy Zalán ne csak a lábából álljon, csatolok egy arcképet is a kis Bogyókánkról.

Az Achillotomia jövő hét csütörtökön lesz, az egy egész délelőttös út lesz a Heim Pálban, szegénykém biztosan nagyon fáradt lesz. Főként, hogy bent sem lehetünk vele a műtéten. Remélem, jól viseli majd, hogy borzasztóan kedves, de idegen bácsik és nénik matatnak majd rajta...

Túl vagyunk a negyedik gipszen, és az a jó hír, hogy már csak 1 van az achillotomia előtt! :)

Ez azt jelenti, hogy a kezdeti várakozásokhoz képest jobban reagál Zalán lába a gipsz kezelésre, mivel 6 gipszet helyezett kilátásba az orvos.

És akkor ejtsünk pár szót az egésznek az érzelmi hátteréről.

A helyzet az, hogy most már, hogy benne vagyunk a kellős közepében, sokkal kevesebbet gondolok erre, mint amikor még el sem kezdtük. Mikor még nem született meg Zalán, nem is igazán a lába miatt aggódtam, mint azért, hogy vajon kiderül-e még valami, ami nem látszik az ultrahangon. Mikor megszületett, megnyugodhattunk, hogy nincs más baj, csak lábikó kezelés lesz!

Aztán azért volt nehéz az első két hét, mert teljesen tapasztalatlanként nem tudtam, hogy kire milyen hatással lesz a gipszelés, milyen lesz nekem, és elsősorban milyen lesz a babának. De miután 2 hetesen megkapta az első gipszét, és látom, hogy Zalánt egy cseppet sem viseli meg ez az egész, így sokkal könnyebb nekem is, de ezt már írtam.

Most az achillotomia aggaszt egy kicsit, fog-e fájni neki utána és bent lehetünk-e vele majd a műtőben. Még 1,5-2 hét, és ez is kiderül, hihetetlenül rohan az idő!

Még 1 hét és letelik a gyermekágy, azaz megnyitjuk a kapukat, jöhetnek a látogatók a szűk családon kívül is.

Sokan tudják ugyan a közelebbi ismerőseink közül, de a legtöbben nem. És akiknek eddig nem szerettem volna elmondani, azok most sem szeretném, ha tudnák, idézőjelben min megyünk keresztül. Csabi, a férjem szerint nagyon egyszerűen csak annyit kell mondani, hogy volt a babának egy lábtartási rendellenessége, és ezt kezeljük most. Nem kell ezt túlragozni, a dongalábat ki sem kell ejteni a szánkon. Ennyivel le kell tudni, és kész.

És hogy miért nem szeretném, ha tudnák? Azért, mert ha valamit nagyon nem szeretek, az az, hogy ha sajnálnak engem vagy minket. Nem szeretném, ha Zalánra is sajnálattal, tele aggodalommal gondolnának, tud-e majd vajon ez a helyes kisfiú járni. És azt sem szeretném, ha mindenki erről kérdezgetne minket. Elég akik tudják, velük nagyon szívesen megosztom a részleteket azzal, hogy olvassák a blogom, vagy személyesen beszélgetünk róla.

A dongalábat tehát még meg kell tanulnom erről az oldalról is, azaz kifelé is kezelni. Befelé, lelkileg már egész jól megy (azon is túl vagyok, hogy miért pont velünk?), remélem, kifelé is jól fog! :)

Elvileg szépen haladunk, mutatom a képeket.

Az első kép az első, a második kép a második gipsz után készült.

November 26-n látott világot gyönyörű kisfiunk, Zalán.

Mivel már annyira természetesnek vettem a tényt, hogy dongalábbal fog születni, kb. születése után csak 2 órával mondtam a többieknek, hogy oké, készen állok, akkor nézzük meg a lábát a babának.

Hála a genetikai ultrahangos orvos alaposságának, nem a szülőszobán ért minket a sokk. Sok olyan sztorit hallottam, ahol ott találkoztak a szülők először ezzel a témával, és nagyon nem tudtak vele mit kezdeni.

Mi 2 héttel a szülés után már a Heim Pál gyermekkórházban várakoztunk az első gipszünkre.

Az orvos középsúlyosnak diagnosztizálta a lábikókat, és a 6-os skálán 4.5 pontot kapott súlyosságra. Nem összetett rendellenességről van szó, szerencsére úgy néz ki, hogy semmi más hátráltató tényezővel nem kell szembenéznünk a kezelés során, és egyértelműen jól kezelhető dongalábról van szó.

Természetesen szívszorító volt látni a két hetes mütyürkét a gipszelő asztalon, de lényegesen könnyebb volt, mint arra előtte számítottam. Azt gondoltam, hogy végig fogom bőgni az egészet, és azt is kilátásba is helyeztem a nagymamáknak, hogy lehet, a következőre majd nekik kell kísérniük a férjemet és Zalánt. Ezzel ellentétben köszönhetően az ott dolgozó munkatársaknak (orvosok, asszisztensek), Zalán, a két hetes főszereplő higgadtságának, és annak a ténynek, hogy tényleg minden oké lesz, mert alapvetően jó adottságokkal rendelkezik a bablábikó, nem viselt meg annyira a dolog.

Azzal kellett szembesülnöm, hogy egy ilyen pici baba, akiben még nem is tudatosult, hogy van keze és lába, az sem tudatosul benne, hogy beállt valami változás, és nem tudja térdből kinyújtani lábait a gipszek miatt.

Mivel fokozatos korrekcióról van szó, és nagyon rugalmasak még az ízületek, csontok, egyáltalán nem fáj, nem feszít neki a kezelés. Legalábbis mi a kisfiunkon semmi hangulatbeli változást nem tapasztaltunk. Ez is segített nekem, hogy ilyen természetességgel tudom kezelni a tényt, hogy Zalán lábikói gyakorlatilag a talpától combtőig gipszben vannak.

Elkezdődött a gyógyulás!

A terhességem további 23 hetében laikusból ha nem is szekértővé, de a téma szakavatottjává képeztem magam.

Rengeteget olvastam a dongalábról, csatlakoztam egy immár 82 szülőt tartalmazó facebook csoporthoz: Dongaláb, azaz azok a csodálatos lábikók..., ahol pár nap alatt szembesültem vele, mennyire nem vagyunk egyedül, és több anyukával is volt alkalmam itt beszélgetni, akik nagyon sok támogatást nyújtottak nekem, és rengeteg történetet végigolvastam a teljes gyógyulástól és sportsikerektől kezdve a nagyon komoly félrekezelésekig.

Megértettem, hogy a gyógyulás sikere egyetlen igazán fontos dolgon múlik. Ki kezdi el kezelni a gyermekem?

3 héttel a "rossz hír" értesülés után eljutottunk végre Zalán kezelőorvosához. Azt hiszem, innen kezdtem újra rózsaszínben látni a várandósságom. Egy hihetetlenül szimpatikus emberrel találkoztunk, akinek már csak a közelében megnyugszik az ember. Elmagyarázott nekünk mindent részletesen (A blogjából én már persze mindent előre tudtam :) ), és természetesen megnyugtatott, hogy minden rendben lesz! A legnagyobb természetességgel mondta: "Meglátják, születik egy nagyon cuki gyermekük, és tökéletesen fog járni!"

Innentől kezdve a legnagyobb magabiztossággal nyugtatgattam a nagyszülőket, dédszülőket, nagynénit és a további szűk családot, hogy a kisfiunk tökéletesen fog járni, megvan a kezelőorvosa, aki a legjobb szakember Magyarországon, és 100%, hogy helyrehozza Zalán lábikóját.

Fontos tudni: Magyarországon 2, max.3 orvosnál többen nem értenek komolyan a dongaláb kezeléséhez, márpedig borzasztóan fontos, hogy kihez kerülnek a lábikók, hogyan, milyen módszer szerint kezdik el a lábfejek megfelelő szögbe állítását.

Egy júniusi reggelen gyanútlanul, lelkesen és tele kíváncsisággal érkeztünk az előre leegyeztetett időpontban a második genetikai ultrahangra, hogy újra alaposan szemügyre vehessük a kisbabánk fejlődését.

A mosoly kb. a vizsgálat 2.percében változott komor tekintetté az arcunkon, amikor a doktornő egy-két furcsán tartja a baba a lábát és ehhez hasonló megjegyzés után megkérdezte: hallottunk-e már a dongalábról?

Mivel egyikünk családjában sem volt ilyen rendellenesség, kérdőn néztünk egymásra. Semmit nem tudtunk még akkor erről az egészről. A doktornő nagyon higgadtan mondta el nagyon nagy vonalakban, hogy ez egy genetikai rendellenesség, mely teljes mértékben gyógyítható, súlyosságtól függően gyógytornával, gipszeléssel, legrosszabb esetben műtéttel. És hogy tényleg ne aggódjunk, mert van olyan focista is például, aki dongalábbal született.

Ezek után még nagyon sokáig vizsgálta a babát, kereste, hogy lát-e más eltérést az ultrahangon, ami alapján amniocentézis vagy akár terhességmegszakítás mellett kellene döntenünk. Kb. fél óra alapos vizsgálódás után megállapította, hogy semmi más eltérést nem lát, így a magzatvízlevételt, amely valamilyen kromoszóma rendellenesség szűrésére szolgál, nem javasolja.

Úgy emlékszem, hogy szótlanok voltunk végig az úton a munkahelyünk felé a férjemmel. Én bementem az irodába, részt vettem egy tréningen, még gyakran hozzá is szóltam a témához, és végigdolgoztam a napot. Egész este az internetet bújtam, de ekkor már a szülészorvosomtól is kaptam egy kontaktot (egy nagyon kedves család), akiknek van dongalábú kisfiú a családban, és igyekeztek nagyon megnyugtatni minket. Orvost is javasoltak. Az első nap eltelt szépen a sokkhatás alatt.

A második nap viszont sokkal szörnyűbb volt. A munkahelyemen csak az internetes fórumokra, hivatalos dongalábas oldalakra tudtam koncentrálni és végigbőgtem az egész napot. 2 egyben barátnő kolléganőm próbált vigasztalni, bár erősen laikusként nem sok mindent tudtak kezdeni velem. Ezen a napon még annyi történt, hogy az egyik fórumon találtam egy anyukát, aki ugyanazt az orvost javasolta, mint az előbb említett család, így bejelentkeztem hozzá nyár lévén 3 héttel későbbre egy konzultációra. Hátha sikerül megnyugodnom.

Majd elmentünk másnap nyaralni, és végigbeszélgettük a férjemmel Olaszországig az egész utat. Igyekeztem minden infót megosztani vele, amit megtudtam, telerakva biztató tényekkel a monológom.

És ő velem ellentétben teljesen meg is nyugodott :)